Arra ébredtünk, hogy zuhog az eső! Pedig nincs is esős évszak!
Mondjuk Melinda már 2 napja azt hitte esténként, hogy odakint esik, de csak valami zugás lehetett akkor, most viszont tényleg frankó szakadó eső.
Na mindegy, végülis mi sem vagyunk itt cukorból, csak mindnégyen arra számítottunk jobban, hogy itt majd hőség lesz.
    Hát az még annyira nem volt, inkább egy otthoni tavaszhoz tudnám hasonlítani, de Chennai-ban már biztosan a hőségben sem lesz hiány, mert az már közelebb lesz az Egyenlítőhöz.
  
    Annyi viszont jó volt az esőben, hogy legalább elűzte egy kicsit azt a sok varjat, ami mindenfelé van. Kb. olyanok itt a varjak, mint otthon a galambok. Sok van belőlük, egyfolytában a kárognak (galamboknál búgnak), és néha a frászt hozzák rám, ha a fejem felett repdesnek. Pfúúúj, úúúútálom őket!
    Egy kis mókus, amiről a fényképet is készítettem, pedig a mi erkélyünkre húzódott be az eső elől. Olyan kis édes! Természetesen, amint meglátott minket el is szelelt, de aztán még vissza-visszanézett hozzánk.

    És ha már az elején szóba jött, akkor ismerkedjetek meg az indiai hangokkal is.
A varjak károgása mellett a másik állandó hang a dudálás. És minden jármű! Autó, busz, bicikli, riksa, motor, minden, ami mozog. Ez a közlekedési kultúra része. És szükséges is, mert sávok nincsenek, a szabályokkal nem sokat foglalkoznak, és valahogy a többi közlekedő tudtára kell adni, hogy vigyázz jövök, és menj az útból.
Efféle élmény egyből megérkezéskor, hogy aki a reptérről elhozott minket a szállásunkra minden szívbaj nélkül ment át a szemközti sávba, hogy behajthasson egy egy irányú felhajtóra az autóúton, ami ezáltal nekünk lehajtóvá vált - értitek a forgalommal szembe!, de nyugi nem járt arra hajnalban senki-, hogy lerövidítse az útat. Úgyhogy emellett eltörpül, hogy minden percben dudálnak, mert akkor legalább lehet tudni, hogy ott vannak az úton. És állítólag annak ellenére, hogy így vezetnek nincs is sok baleset.