ntimus

Most éppen Berlinbe tanulok, de 2010 április 29-én már rég visszatérem Magyarországra, mert folytatni kell az egyetemet. Remélhetőleg, akkor már tudni fogom, h tényleg az lesz-e az utolsó félévem vagy sem, mert ez még egy kicsit kérdéses. De legyünk optimisták! :)

Szóval optimális esetben 2010 ápr. 29-én még utoljára átolvasom az frissen beköttetett diplomamunkámat, h biztosan nincs benne sehol helyesírási hiba, vagy elgépelés, h másnap ápr. 30-án végre leadhassam a nagy művet.
Ha addig még nem találtam volna állást magamnak, akkor biztos megfordul majd az is még a fejemben, h vajon még hova kellene beadnom a jelentkezésemet.

Este majd hazavárom drága vőlegényemet, és a fárasztó nap után megnézünk egy filmet. Közben már az esküvőnk részletein is gondolkodunk, h mit hogyan szeretnénk a nagy napon, hogy elkezdhessük a vizsgaidőszak végeztével a szervezést is.
És még mielőtt elaludnék azon drukkolok magamban, h másnap el ne aludjak, mert akkor nem ér oda időben a szakdolgozatom.

Ha valaki másnak is kedve támadna egy kis egy kis jövőbe nézéshez, vagy csak kíváncsi mások elképzelt jövőjére, akkor további történeteket olvashatsz a jövőből a A Jövő Emlékei blogon.

Az utolsó előtti nap Indiában.

Jó is, meg rossz is haza menni, de ez már csak így szokott lenni. Minden esetre abban megállapodtunk, hogy nagyon jó hely az a Kalkutta mindenestül, és érdemes még ide visszajönni. Úgyhogy gyertek ti, ha tudtok, mert nagyon jó kis hely ez, még ha az útikönyvek nem is kifejezetten ajánlják. (egy csomó hülyeséget írnak, amivel nem is érdemes foglalakozni)

Azért még a mai napot is kihasználtuk egy kis nézelődésre. Délelőtt templomba mentünk - most megint egy másikba-, de nekem ez a templom tetszett a legjobban. Az atya is nagyon szimpatikus volt, a misét is szépen tartotta. Igaz, hogy nem voltak sokan - de mint kiderült, ez valószínű azért van, mert előtte van egy bengáli nyelvű mise, és inkább oda mennek az emberek, mint az angolra - de nagyon barátságos volt a légkör. Tisztára otthon éreztem magam. (mint a régi miklósi templomban)
Ami még izgi volt a dologban, hogy úgy tűnik itt spontán a mise előtt kérnek meg valakiket a mise előtt a felolvasásokra, és engem is megkértek, és persze nem utasítottam vissza. Úgyhogy én olvastam az olvasmányt! :)

Délután pedig elmentünk Teréz anya házába, ahol élt, és ahol ma is a rendháza van. Ahol találkoztunk egy magyar fickóval, aki félévre jött Indiába. Hülyén hangzik, de egyre inkább úgy tűnik, hogy magyarok mindenhol vannak. :-)

Most már nem sokra futja, mert 10 perc múlva itt van értünk a taxi, és indulunk a reptérre, úgyhogy a maradék kép majd csak a hazaérkezésem után várható, mert útközben nem lesz lehetőség netezni.

A szombati főprogram az óceánban való pancsikolás volt.

Mivel du. fél6kor indult vissza a repülőnk Kalkuttába, ezért a délelőttöt használtuk ki még egy kis nézelődésre.
Alíz munkatársa idegenvezet minket, mert ő műr korábban is járt Chennai-ban, így valamennyire is merte már a járást. Vonatra szálltunk és néhány megálló után leszállva neki láttunk Chennai egy másik részének is a bejárására. A városnézés elsősorban a templomokra irányult, mivel ez a város eléggé híres az ősi templomairól.

3-ban is voltunk (ha azt is belevesszük, ahova kocsival vittek minket), és mindegyik teljesen más. Az egyik elegáns fehér, márvánnyal borított, szép kerttel körbe vett, a másik színes, tele szobrokkal, kis oltárokkal, pavilonokkal, ahol az emberek imádkozhatnak a különböző istenségekhez, a harmadik pedig a sziklába vésettek, amiről már írtam.
Mind ugyanahhoz a városhoz tartoznak, és különféleségükkel színesítik azt.

A templomok után még volt egy kis vásárlás, de aztán rögtön a vízpart felé irányultunk. 2 megálló vonattal, és már ott is voltunk!
Hosszú homokos part, itt is tele halászcsónakokkal. Először csak pólóban mentem be a vízbe, mert itt nem divat, hogy a nők mutogatják magukat - már az is nagy szó, ha kint a válluk vagy a bokájuk, nemhogy bikinit vesznek fel -, de aztén hülye érzés ide vagy oda, mégis fürdőruhában jó strandolni, nem pedig pólóstul, úgyhogy levettem a pólót. Aztán odajöttek néhány, és szóba is elegyedtek velünk, meg is kérdezték sokan, hogy honnan jöttünk, és hogy Chennai-on belül merre lakunk. Látszott rajtuk, hogy ez mekkora nagy dolog nekik, hogy velünk beszélhetnek, mi meg miért ne válaszoljunk, ha egyszer kedvesen kérdeznek tőlünk. :-)
Az általános tévhit rólunk az vot, hogy ausztrálok vagyunk...Valószínű azért gondolták azt, mert Gutham mondta nekünk, hogy ha fognánk magunkat, és itt ahol vagyunk neki idulnánk hajóval az óceánnak, akkor Ausztráliában kötnénk ki.

Ez a kis séta a városban meg a strandolás a tűző napon zajlott, mivel 10 és du. 2 között volt még aznap időnk, ezért ahogy ez már lenni szokott sikerült le is égnem. (Igen, anyu tudom, hogy mondtátok, hogy kenjem be magam naptejjel...de most már marad a napozás utáni krém) Ezt már csak akkor vettem észre amikor visszaértünk a vendégházba, és már nem sütött minket a nap.

Összességében azért Kalkutta jobban tetszik, mint Chennai, mert Chennai-ban már túl sok a turista, és az emberekben már meg van egy fajta túlzott nyomulás. Minden árus el akart nekünk valamit adni, pedig csak éppen előttük sétáltunk el.
A másik ami nekem zavaró, hogy már túl európai kinézetre a város. Sokkal több a magas emeletes ház, bevásárló központ, pláza, ami mint annyira nyugati hatást keltett bennem. És ez a fajta modernség nekem nehezen passzol össze azzal a többszáz éves múlttal - amit őrizni kellene inkább, és nem elnyomni a nyugati dolgokkal -, ami azért még a templomaikban meglátszik.

Kalkuttában szúnyog sincs annyi, és jobban is ismerjük, úgyhogy az marad a favorit egyelőre.

A Valentin napi láz Indiát sem kerüli ám el!

Hogy ez a nap se maradjon bejegyzés nélkül, ezt a találó képecskét küldöm nektek a mai napra.

Naná, hogy ez is csak egy reklámplakát! Méghozzá egy Odyssey nevű üzletnek.

Ma mi is csak vásárolgatni voltunk, de egyáltalán nem volt köze Valentin naphoz. Ma elkészültek a szárijaink is, úgyhogy holnap már teljes díszében probálgathatjuk a szári felvételének a tudományát. Persze azért lesz segítségünk Alíz egyik munkatársa, Anita személyében.

Lényegtelen is, hogy mi volt délelőtt, mert a nap igazi eseménye, hogy délután elvittek minket az Óceánhoz! Igen, igen az Indiai-óceánhoz. :-)

Először megálltunk egy helyen, ahol kicsit pancsikolni is lehetett Réka nagy örömére. A part tele volt halászhajókkal, hajófaragókkal, közben hullámzott a víz, és a lábunkat nyaldosta. Mi azzal számoltunk, hogy majd szombaton megyünk olyan partszakaszra, ahol fürdeni is lehet, de a kedvünkért elvitt minket ma is a söfőr egy ilyen helyre.

A fő úti cél délután az óceán mellett egy ősi templom együttes volt Chennai közelében. A városka nevére nem emlékszem, de kb. 1 óra autóút volt. Szóval nem volt messze tőlünk. A templom együttes részei az egész városka területén vannak szétszórva – ergo közben a templomok közé betelepült a város. A világ örökség része is az egyik belőle.
Az a különlegességük, hogy mindet egész sziklákból faragták ki, kb.1300 évvel ezelőtt. Komolyan! Hatalmas szikla, és csodásan látszi még most is rajta az összes minta, amit az oldalán, belsejében megmintáztak.

      A legérdekesebb az a templom, amit ha jók az információink, akkor még 2 éve a tenger (ja, persze óceán…csak valahogy nehezen áll rá a szám) alatt volt, és amikor anno volt a cunami azon a vidéken, az hozta a felszínre. Ezt egy magyar házaspártól hallottuk, akikkel még Kalkuttában találkoztunk, és mondták is a város nevét, hogy hol van ez, de már egyikőnk sem emlékszik rá, viszont az elég gyanús, hogy közvetelnül a vízparton volt.

Elmesélni nem olyan egyszerű, mert nehéz csak szavakkal visszaadni a látottakat, de ajánlom a fotótárat nézegetésre! ;)

A délelőtt nem telt sok izgalommal. Viszont mindenkin kitört valami nyavalya.

    Nekem csak simán visszatért a megfázásom, és náthás vagyok, de Alíz azért volt egész délelőtt rosszul, mert nem is tudott aludni, meg rémálmai is voltak, aztán ebédig még visszadőlt, mert muszáj volt valamennyit aludnia, ha már este a szúnyogok miatt nem tudott, és még sem az utazást, sem a vasárnapi mászkálást nem tudta kipihenni. Amikor meg felkelt, akkor pedig olyan melege volt, mint ha lázas lenne. Bár a a homlokát én nem éreztem melegnek, mégis inkább bevett egy lázcsillapítót.
Réka sem tudott a szúnyogok miatt aludni, és őt is rendesen összecsípkedték, de amúgy el volt nap közben. Melinda viszont nyomta az ágyat egészen délután 4-ig. Most kívételen nem azért mert lusta volt, hanem mert ő sem érezte jól magát. Fájt a feje, meg szédült s egy kicsit, meg azt mondta hasmenése is van, úgyhogy ő is le lett kezelve biztos, ami boztos alapon  Rubophennel, meg vett be széntablettát is.

    A délutáni program a szinte már szokásosnak mondtható vásárlás volt, de most célzottan mentünk. Rékának kellett vennünk fürdőruhát, mert azt pont nem hozott otthonról, és keresnünk kellett egy piacot vagy valami helyet, ahol megvarják nekünk a szárijainkhoz a felsőt. Mind a kettő meg lett végül, de voltak érdekes dolgok. :-)

    Kocsival elvittek minket egy üzlethez a városba, ami egy több emeletes, elég modern épület volt, és minden szintjén szárikat árulnak. Nyilvánvaló volt, már amikor beléptünk, hogy itt nem lesz szabó, ezért egyből meg is kérdeztem egy eladót, hogy hol találunk szabót, mert szári felsőt szeretnénk varratni. Hát ott az üzletben tényleg nem lehetett, de az egyik eladó elkísért minket a szomszéd utcába, ahol volt bőven szabóság. Persze a férfi egy olyanhoz vitt minket, ami egy cseppet sem mondható olcsónak – gondolom lehet valami megállapodása a két üzletnek, hogy köcsönösen egymáshoz küldik a vevőiket -, de akár ciki, akár nem mégis elhoztuk inkább onnan a ruháinkat, mert 475 rupiát akartak azért kérni, hogy beszeglyék az anyagot, és hogy megvarrják a felsőt. Ahova pedig utána átvittük az anyagokat, ott viszont 150 rupiáért csinálják meg ugyanezt…
De nem is baj, hogy átmentünk, mert amellett, hogy megspóroltunk egy csomó pénzt, a másik helyen az eladó még kedvesebb is volt, mint a másiknál. És mellettük még zöldséges is volt. :-) (vettünk is jó sokat, ha már a csípősség miatt nem eszünk a vendégházban olyan sokat)

    A fürdőruha vásárlás már sokkal viccesebb volt. A sofőrünk elég nagy bajban volt, hogy hova is vigyen minket, ahol találunk fürdőruhát, de végül elvitt minket egy üzlethez, ami szintén nagyon modern, meg nyugati kinézete volt. (Egyébként ez zavar is egy kicsit ebben a városban ,hogy sokkal modernebb, és nyugatiasabb a kinézete, mint Kalkuttának. Valahogy nem érzem ideillőnek a magas, többemeletes üzletházakat, modern boltokat…de ez lehet, hogy azért van, mert már hozzá szoktam Kalkuttához. Mondjuk teljesen más a város környezete, adottságai és összképe is, mint Kalkuttának, de én akkor is Kalkuttát sokkal indiaibbnak gondolom, mint Chennai-t)

Persze abban az üzletben természetesen nem volt fürdőruha, ahova a sofőr elvitt, viszont azt mondták, hogy a szemben lévő sportboltban biztos találunk. Találni találtunk is az igaz, de amit először akartak adni, az leginkább egy tornadresszhez hasonlított, de annak is elég régimódi lett volna. Mondjuk mikor beléptünk már akkor kételkedtem benne, hogy egyáltalán itt lesz-e fürdőruha, mert első ránézésre csak egy egyszerű sportszer üzletnek nézett ki, de amikor egy kis dobozból elővarászolták azt, amit ők fürdőruhának gondoltak, akkor kitört belőlünk a nevetést. 
Utána mutattam, hogy inkább egy másik dobozt adjanak oda (annak az oldalán volt egy normális egyrészes fürdőruha képe is), mert mi olyat keresünk.

Szóval a mai nap felejthetetlen csúcspontja ez a fürdőruha vásárlás volt. Még Alíz is olyan jót nevetett rajta, pedig neki csak elmeséltük, hogy hogy nézett ki, képen nem is látta.

Na jó, igazából Chennai. :-)

Ma délre már ide is értünk, és el is foglaltuk a szobáinkat.
Sokkal melegebb van itt, mint Kalkuttában. Amikor leszállt a gép, akkor 28 fok volt, és sokkal párásabb is itt a levegő.
Más a hangulata teljesen, mint Kalkuttának, már amennyit egy rövid autó út alatt meg lehet állapítani, mert még csak itt voltunk a környéken. Ezekről raktam fel képeket, meg a vasárnapi képeket is megtaláljátok már.

Részletek később, mert mindjárt megőrülök a sok szúnyogtól, amit itt van, uh visszavonulok a szobánkba, és majd reggel feltöltöm az összes mondanivalómat. Addigra már csak nem lesz ennyi.
___________________________________________________________________________

---

Akkor most következzék a hosszabb verzió. :)

    Reggel tényleg korán kellett kelni, mert fél 7-re jött értünk a taxi, hogy legkésőbb fél 8-ig kiérjünk a repülőtérre, mert 8.30-kor indult a gépünk. A repülőtéren nem volt semmi gond minden simán ment, a gép is pontosan indult, viszont a vendégházból való elinduláskor azért voltak nehézségek.

Alíz már előző este mindent összepakolt magának meg Rékának is, Melinda meg én viszont csak azután kezdtünk neki, hogy visszajöttünk a szomszédházból, ahova meghívott minket egy család vacsorázni. A vége az lett a dolognak, hogy éjfélkor mentünk csak vissza a saját szobánkba, mert vacsora után még azért beszélgettünk is a családdal, Réka addig meg játszott a kisfiúkkal, és eléggé elszaladt az idő … (nagyon jóba lett azzal a gyerekkel, és sokat játszottak együtt amikor a kisfiú nem volt iskolában és mi is otthon voltunk, és ezért hívtak meg magukhoz, hogy most már minket is megismerjenek – egyébként nagyon kedvesek, és érdeklődőek, úgyhogy mondtuk is nekik, hogy majd nyáron jöjjenek Magyarországra, mert akkor biztosan otthon érzik majd magukat)
Én 3 órára teljesen összepakoltam a szobában és a bőröndömbe is, mert aztán reggel le akartam vinni Alízék szobájába azokat a cuccaimat, amiket nem viszek magammal Chennaiba, mert felesleges, hogy csak amiatt a néhány szatyor miatt fenntartsák az egész szobát. Aztán meg lefeküdtem mégha csak 2,5 óra aludni, bár amikor neki kezdtem a pakolásnak, akkor nem is akartam aludni, de mire befejeztem, addigra már majd leragadt a szemem, mert azért hosszú volt a vasárnap is.

   Na, de vissza a reggelhez. Mivel Melindának sem volt több ideje elpakolni, mint nekem, ezért ő sem aludt túl sokat, ami mint tudható nála legtöbbször azért így van…de most a probléma igazából az volt, hogy pakolás közben úgy gondolta, hogy csak egy fél óra ledől pihenni (mert ő is azt tervezte, hogy nem alszik aznap). Persze a fél órából az lett, hogy csak reggel ébresztette fel Alíz, és mivel este nem pakolt be a bőröndjébe, ezért reggel kapkodott minden után. A taxi már vártránk, ő meg még mindig a cuccait szedegette, úgyhogy eléggé feszülten idult emiatt a reggel.

    Szerencsére a forgalom nem volt nagy, úgyhogy nem volt baj, hogy később indultunk, mert még így is bőven időben értünk ki a reptérre. Ott megvártuk még Guthamot – Alíz munkatársát-, aki szintén jött velünk Chennai-ba. (ő is tart itt előadást az egyetemen, meg dolgoznak is tovább Alízzal)
Viszont szegény Guthamnak a kisfia szórakozott a bőröndjének a számzárával, amikor bepakolt már a bőröndjébe, mondta nekünk, hogy nem tudja, hogy fogja kinyitni a táskáját, mert a fia valami ismeretlen számkombinációra átállítótta a zárat. A gyerek meg gondolom nyilván nem is figyelte, hogy éppen mit csinál, csak tekergette a számokat. Ezért mondta is nekünk, hogy jobb ötlete nincs, mint hogy végig próbálja az összes lehetséges verziót, és valamelyiknél csak kinyílik a táska, mert azért nem akarja szétfeszíteni a bőröndöt…

    A repölő út az szuper volt. Ilyen jól még egyszer sem utaztam repülőn. A személyzet nagyon kedves volt, és semmihez sem vágtak pofákat, ami azért máshol azért megesik. Igaz, hogy csak 2 óra volt az út, de mégis olyan kaját adtak, mintha legalább egy félnapra jól akarnának minket lakatni. Pedig ez csak egy reggeli volt, nem is fő étkezés. (hozzáteszem a Lufthansa-nál, amikor Frankfurtba utaztunk ott csak 2 sajtos szendvicset dobtak oda mindenkinek egy pohár üdítő kíséretében)

    A kajában még a tálalás is tök jó volt, mert nem csak egyszerű eldobható dolgokat raktak a tálcára, hanem rendes fém evőeszközt adtak, rendes anyagból készült szalvétába csavarva. A bögre és a tálka, amibe itteni lapos kenyérkét, és valami csípős izét raktak az is úgy nézett ki, hogy szívesen használnék otthon is olyan. Mert tök dizájnos (bocsi, de máshogy írva még borzalmasabb) meg színes is volt, és ugyan műanyag volt, de a tartósabb fajtából. Alíz el is kért egy kért egy bögrét, mert az annyira tetszett, és szívesen adtak is egyet. Szóval a Jet Airways-t mindenkinek tudom ajánlani, és sok más légitársaság tanulhatna tőlük.

    Mikor megérkeztünk Chennai-ba, akkor a bejáratnál már várt ránk az intézetnek egy kocsija, ami elhozott minket az itteni egyetem vendégházához. Kívülről jobban néz ki, mint a kalkuttai, de belülről jobban szerettük az ottanit. Ennek főleg a sok szúnyog az oka. Mondták is az itteniek, hogy ez a város eléggé híres a sok szúnyogjáról. Úgyhogy ha valaki tervezi, hogy idejön szerelkezzen fel mindenféle szúnyogűző, -ölő szerrel, mert nagyon bosszantóak tudnak lenni. Szegény Alíz este nem is tudott aludni, mert annyi szúnyog volt a szobájukban, hogy nem hagyták aludni, emellett még rémálmai is voltak, úgyhogy szegény reggel nagyon lestrapált volt, amikor szóltam, hogy menjünk reggelizni. A bőre meg tele van piros csípés nyomokkal, szóval szegény leginkább egy bárányhimlős hasonlítható, annyira megszállták éjszaka a szúnyogok.

   Ezt amikor megékeztünk, akkor még csak nem is sejtettük. Mert az idő gyönyörű volt. Igaz, hogy melegebb és párásabb egy kicsit, mint Kalkutta, de inkább elviselem a 28 fokos meleget, mint az egyre gyakoribb kalkuttai esőt, és 22 fokot. :-)
Szóval itt igazi nyár van, ha otthoni viszonylatban gondolkozom.
Épp ezért mikor megkaptuk a szobáinkat egyből be is kapcsoltuk a ventillátort meg a légkondit, és mindenki le is zuhanyzott, és úgy már egy fokkal jobb volt a közérzetünk. De mindenki fáradt volt a koránkelés miatt, úgyhogy a nap ebéd utáni programja az alvás volt. Olyan sokáig nem tartott nekem, csak kb. 1,5-2 órát, mert a Réka ha egyszer felkel, akkor már nem tud visszaaludni, és addigra már elunta magát, úyhogy felkeltett engem is, hogy ne legyen egyedül, mert Alíznak be kellett mennie az egyetemre. 

   Még nem akartam messzire menni, mert még azt sem tudjuk igazán, hogy a városon belül, hol vagyunk, ezért először itt a vendégház, aztán meg az egyetem épület környékét néztük meg magunknak (egymással szemben vannak az út 2 oldalán). Amikor már Melinda is felébredt, akkor még elsétáltunk egy közeli (20 perc gyalog) hindu templomba. Ezekről készítettem fényképeket is, amiket már eddigis láthattatok.

   Aztán még vacsiztunk, ami szintén Kalkuttában jobb volt, mert figyeltek arra, hogy készítsenek olyan kaját is, ami nem csípős. Utána még egy „kis” küzdelem a szúnyogokkal, hogy netezni tudjunk, és mikor már nem bírtam tovább a szúnyoggal való hadakozást, akkor inkább visszajöttem a szobába, és lefeküdtem, mert a kis nyavalyások csak felbosszantottak.

Ezért is írtam olyan keveset tegnap, de most asszem duplán bepótoltam. :-)

P.S.:
  Ezt majdnem el is felejtettem leírni. Van egy kapcsoló, ami fogalmam sincs, hogy mire való, de annak a felkapcsolásával mindenesetre azt sikerült elérnünk többször is a nap folyamán, hogy levágjuk vele az áramot. Először csak az tűnt fel, hogy nem megy a ventilátor, aztán mikor már mindet fel-le kapcsolgattunk, de nem volt semmi reakció, akkor inkább szoltunk a recepción, hogy valami gubanc van.
Utána már láttam, mikor jött a szakember, és egyszerűen csak felkapcsolta a gombokat, hogy minden szobához külön tartozik egy szekrényke, ahol a szobához tartozó biztosítékok vannak, úgyhogy mikor véletlen Melinda is megnyomta, akkor már rutinosan mentem a szekrénykéhez, és először mindent lenyomva, majd egyesével újra visszakapcsolva, visszavarázsoltam az áramot.

  Mindezt csak azért írtam le, mert nem ártana körülnézni a koliban is, hogy hátha van ott is egy olyan kapcsoló, amikor senki sem tudja, hogy mire jó, de ha időnként hozzányúl valaki, akkor garantáltan levágja az áramot. Így annak a kapcsolónak a végleges kiiktatásával egy csomó bosszankodást megspórolhatnánk magunknak.

Ma végre sikerült bemennünk abba a templomba, amit még legelső héten mégsem néztünk meg!

    Mér egyszer megpróbáltuk megkeresni a héten, de az valahogy nem akart összejönni. Aztán ma kiderült, hogy azért mert még a metrótól tovább kellett volna mennünk vagy busszal, vagy tuk-tukkal, mi pedig ehelyett csak a metróállomás környékén kerestük. De ma rajzol nekünk Alíz munkatársa egy kis térképet is, és azzal már megtaláltuk.

    Persze naná, hogy ma is esett, de most már nem foglalkoztunk vele, mert nem nagyon lesz már lehetőségünk megnézni máskor, mert hétfőn reggel repülünk Chennaiba. Úgyhogy eső ide vagy oda, de bementünk.
Minden templomban le kell venni a cipőt mielőtt bemegyünk, ezért mi is így tettünk, de nem volt olyan nagy élmény  - legalábbis nekem-, hogy az esővízben tapicskolva tudunk csak bejutni a templomba. Ennek, már mint az esővíznek, aztán kárát is láttunk, mert Melinda is meg én is sikeresen elseggeltünk a lépcsőn kifele jövet. Pedig én mondtam nekik végig, hogy figyeljenek oda, nehogy elessenek. Aztán végül én nyaltam el. (bajom nem lett, uh el sem kell kezdeni aggódni)

    Bent minden csupa márvány volt, meg a mennyezetről hatalmas üvegcsillár lógótt le. Krishna nem tudom kinek állították a templomot, úgyhogy gyanítom, hogy ami a falon volt képekkel kirakott történet, az róla szólhatott. Odabent még voltak mindenféle istenség szobrok, hatalmas füstölő tartó, és egy nagy csarnok. Sajnos képet semmi benti dologról nem tudok mutatni, mert nem engedtek fényképezőt bevenni, ezért ismét csak kívülről készültek képek. Bár nem olyan sok, mert mikor először voltunk ott, már akkor is csináltunk.

    Holnap megint elég hosszú napnak nézünk elébe. De eddig is mindig a vasárnap volt a legeseménydúsabb. Ilyenkor hétvégén jön velünk Alíz is, meg délután a munkatársának a családja is, úgyhogy ezért nagyobb lélegzetvételű dolgokat szoktunk tervezni.
Reggel templomba megyünk, majd onnan át Teréz anya házához - ahová 2 hete vasárnap már nem volt időnk elmenni. Aztán ebéd itthon, kiugrunk az itteni piacra, mert Alíz varratott magának egy ruhát, és azért el kell menni. És ha már ott vagyunk, akkor még néhány dolgot én biztosan szeretnék majd venni is. Ezután újra útnak indulunk, mert 3kor találkozunk Gutamékkal (Alíz munkatársa) egy Sience City nevű helyen. Alíz elmondása alapján ez olyasmi hely lehet,mint a Csodák Palotája otthon, de majd holnap kiderül. Másik opció egy kézműves vásár, de azt hiszem én inkább az előbbit fogom választani.

Árulkodó cím után rövid bejegyzés következik mivel telt eddig ez a hét.

A hétet kitöltő esemény leginkább a shoppingolás volt. Vettünk már egy csomó mindent, amit most nem kezdek el sorolni, de azt mindenképpen muszáj kiemelni, hogy ma vettem én is egy szárit. :-)

       Már megkértünk Meilndával egy nénit itt a vendégházból, hogy mutassa meg, hogyan kell felkötni, de majd még biztos, ami biztos alapon holnap én is megkérem, hogy segítsen nekem is, és akkor már az igazán apró trükkökre is igyekszünk figyelni. Hogy mi is úgy meg tudjuk csinálni, mint ahogy az itteniek.

    Ami még nagyobb esemény volt a héten, hogy megint elmentünk abba a kulturális központba, ahol múlt héten is voltunk helyi népi táncokat nézni. Most kedden nem csak tánc volt, hanem zenéltek/énekeltek is előtte, de nekem a múltkori jobban tetszett. Bár az azért jó volt, hogy most belülről is megnézhettük az épületet, mert a múlt héten szabad téren volt az előadás viszont a színház teremben volt. Belülről tele van mindenféle képzőművészeti alkotásokkal: álarzok, lápások, domborművek, festmények, stb., amik mind a falon vannak (persze a lámpa a plafonról lóg :-) ), és nagyon hangulatossá teszik az egész helyet.
    És ma is voltunk ott , mert Aliznak megigérték még amikor először voltunk ott, hogy szivesen adnak nekünk a indiai zenét meg felvételt táncokról. És ma szóltak, hogy mehetünk értük, úgyhogy el is hoztuk őket.

    Mégha csak egy órácskára, de eljutottunk a botanikus kertbe is (szerdán). Az egyetem kocsijával mentünk, de a sofőr késett, meg volt egy kis dugó is, és ezeknek hála - ja és persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy a fickó nem igazán ismerte az utat sem- nem sokkal du. 5 előtt értünk oda. És a park pedig 6kor zár. :-(
Szóval alaposan végig nézni nem volt időnk, de igy is tetszett nagyon igy is.  Sokkal párásabb volt  bent a levegő, mint a parkon kivül, és  van egy csomó más madár is a varjakon kivül. :-)

    Majd rakok fel mindről képet is, csak arra egy picit várni kell. A rövidnél egy kicsit hosszabbra sikeredett, de gondolom nem bánjátok. :-)

Ahogy már írtam a vasárnapi program egy egész napos kirándulásra lett szánva. Halljatok most erről.

    A tervek mindig változtak, úgyhogy végül a beharangozott nagyon korai indulásból is az lett, hogy Alíz munkatársa a családjával csak 9-re értek ide hozzánk, így kb. 1 órával később indultunk reggel, mint szerettünk volna. Erre még rá tett egy lapáttal a frankó dugó a városban, de aztán csak elértünk az autópályáig. Úton Santiniketan felé - mert ez a városka neve, ahova mentünk- az út 2 oldala tele volt szép nagy rizs meg krumpli földekkel, néhol még dolgoztak is rajta, de látványra meg érzésre egy alföldi autókázásra hasonlított az egész ...csak a nyárfák meg más lombhullatófák helyett itt pálmák vannak . :-)

    Santiniketan különlegessége, hogy itt élt és ez volt a kedvenc helye Rabindranath Tagore-nak. Nobel-díjas költő (a Nobel-díjának egy másolata ki is volt állítva a múzeumában, de persze nem lehetett ott fényképezni), emellett író, zeneszerző, festő, színészkedett is, meg darabokat is rendezett, szóval egy igazi polihisztornak tűnt nekem a kiállítás alapján, amit róla láttunk (ezzel kezdtük, amikor odaértünk, mert 1.kor bezárták, és mi kb.fél1-kor értünk oda). Sokat utazott, és Magyarországon is járt: 3 hetet töltött a balatonfüredi szívkórházban, és ezért Tagore sétány a part menti sétány. (Most már nektek is biztos beugrott, hogy akkor ezért volt olyan ismerős ennek a fickónak a neve... mert velem is így volt)

    Először a róla készült kiállitást néztük meg, amikor oda értünk, majd körbejártuk a rezidenciájához tartozó parkot. A fényképeket érdemes róla megnézni! Csodálatosan rendben tartott virágos kert, teli pálmákkal, amik alatt kellemesen lehet ücsörögni...és még ráadásul szép napsütéses időnk is vot, úgyhogy igazán élmény volt ott sétálni, és nem volt neház meg árteni, hogy miért is szerette annyira azt a helyet. Van még a növények mellett több épület is: ezek közül 4 csak arra volt, hogy Tagore bennük lakjon. Pontosabban azért volt 4, mert minden évszakra másik volt a megfelelő- pl. a nyári lakása az csupa agyagból épült, ezért alapból hűvös benne a levegő, ami nyáron azért jól jön. :-)
Meg állitólag azért is volt több lakása, mivel szeretett utazgatni, ezért gyakran váltogatta a lakhelyét is, ezért ha otthon volt, akkor is gondolt arra, hogy ne unja el magát egy helyben...
Egyébként tényleg jó lehetett ott lakni, mert nagyon szépen voltak berendezve a szobák, csak kár, hogy nem lehetett kipróbálni, csak megnézni. De megnézni sem lehetett ám akárhogy! Ahhoz is le kellett venni a cipőnket. Pedig legtöbbször csak az ajtóból lehetett bekukucskálni. Vagy ha azépületbe be is lehetett menni, akkor ott is el voltak keritva a berendezett részek. A negyedik háznál, már kicsit uncsi volt megint kikötni a cipőt, és bent zokniban mászkálni.
    A múzeumnál sajnos elkövetten azt a hibát, hogy még a zoknimat is levettem- gondolván, hogy ha már a cipőt le kell venni, akkor a zokni sem maradjon...de ha Indiában jártok, és tudjátok, hogy esetleg le kell majd vennetek a cipőtöket (pl. vmi templomnál), akkor zokni mindig legyen nálatok, különben lefagy a lábatok! Ez még rímelt is. :-)

    Miután kinézelődtük magunkat a parkban - és miután az őrök ki is tessékeltek minket-, egy helyi emberke segitségével körbejártuk a helyi egyetemet. Ezt az egyetemet, meg még egy másik iskolát is Tagore alapitotta. Művészeti és bölcsész képzés folyik ott - ezt már csak az is mutatja, hogy az egyetem parkja tele van szobrokkal, meg mindenféle művészi alkotásokkal. Tartozik hozzá mindenféle épület a kilátótól kezdve, a templomon át a diákszállóig. Sőt még van saját általános iskolája is, ami bentlakásos, mivel elég nagyok a távolságok erre felé, és igy megoldják, hogy a gyerekeknek nem kell utazgatniuk.
De van a város szélén egy Bengal Institute of Technilogy and Management névre hallgató suli is. A nevéből egyértelmű, hogy milyen képzás folyik ott, de ez lényegesen kisebb annál, mint amiről az elején irtam.
    A helyi fickó mesélte, hogy a tanitás itt kint a fák árnyékában zajlik. Furcsán hangzik nekünk - főleg a Közgáz után, aminek a környékén még fa is alig akad-, de itt tényleg igy csinálják. Igazhogy vasárnap volt, de még akkor is láttuk, ahogy az egyik erre kialakitott  helyen éppen nagyban tartották az órát. A fényképek között ezt is láthatjátok, hogy legyen rá bizonyiték is.
Otthon se lenne rossz - már ha a mi campusunk is olyan lenne -, ha kint lennének az órák. Bár télen kevésbé lenne hatékony, de mondjuk nyáron a napfényt inkább elviselném, mint a  termek neonfényét...

     Mikor az egyetem területét töviről- hegyire bejártuk már, akkor az útat a kietlennek tűnő területek felé vettük. Ez csakannyit jelent, hogy már láthatóan olyan terepen voltunk, ahonnan a civilizációs vivmányok nagy része hiányzott, de az a rész úgy szép, ahogy van! Ezt is csak a képekkel lehet elmondani, bár azok sem adják teljesen vissza, hogy milyen is volt az a falucska, ahova végül kocsival vittek minket.
Santiniketanhoz tartozik, és ott az egész falu a kézművességből él. A falu végén van is egy bolt, ahol csak ezeket a kézzel kszitett dolgokat árulják. Csoda szép dolgokat lehetett ott kapni, és még indiai viszonylatban is borzalmasan olcsón! És az volt ott a vicces, hogy lehet bankkártyával is fizetni!
Egy kis falu, amiről leginkább az  benyomásod, hogy olyan mintha a világnak egy teljesen eldugott kis szegletében lennél, de mégis lehet kártyával is fizetni! :-)


    És akkor most a faluról, mert amellett nem lehet elmenni szó nélkül. Bár nehéz bármit is mondani róla, ami igazán hitelesen visszaadja azt, amit ott láttunk.
Szinte az összes ház agyagból készült, és ezeknek az oldalán mindenhol volt valamilyen minta, ábra is formázva az agyagból, mintha valami dombormű lenne a falon. Az emberek elég furán néztek ránk, én meg elég hülyén éreztem magam, hogy minden kis apróságot le akarok fényképezni, ami nekik ott  mindennapi..., de egyszerűen muszáj volt, mert ilyen megragadó helyen még nem voltam (másrészt meg kaptam is volna otthon a fejemre, ha nem készitek elég képet :-) )
Az egészben a legelképesztőbb az volt, hogy ahogy ott álltam, és néztem egy háznak a falát, hogy milyen szépen megcsinálták, és hogy milyen egyszerű, de nagyszerű ötlet, akkor belém nyilalt egy érzés, hogy ez a hely egyszerűen elképesztő! Itt vagyok gyakorlatilag a semmi közepén, de mégis közel egy városhoz, aminek a nyomát sem lehetett ott érezni. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha valami ősi kis falucskába csöppentünk volna, vagy mintha a Dzsungel könyvében lennénk. :-)

    Na, nem ömlengek itt tovább. Lényeg, hogy nagyon tetszett mindannyiónknak. A falu után - meg az elhúzódó vásárlás után - elmentünk ott helyben egy vendéglőbe ebédelni, ami kicsit későre sikeredett...hát igen, tényleg jó sokáig nézelődtünk abban a kézművesboltban. :-)
A vendéglő inkább hasonlitott egy magánházra, ahol étel is felszolgálnak, mint egy klasszikus otthoni vendéglőre, de nagyon hangulatos volt. Ennek a bejárata mellett van az nagyon sok indás, tekergődző fa, ami mellett még a dzsipp is eltörpül. Angolul banian tree-nek hivják - elég sok van erre felé belőlük-, de a magyar nevét nem tudom. (Bogi?)
A vendéglő különlegessége a fa mellett még az is, hogy az ételekhez mindent ott helyben termelnek meg maguknak.

    A fincsi tradicionális indiai ebéd után még ejtőztünk ott egy kicsit, aztán indultunk is haza, mert már kezdett sötétedni is 5-6 körül, és még haza is kellett autózni, ami még jó 2 óra kocsikázást jelentett.

    Hiába volt ma szombat teljesen hétköznap hangulatom volt.
Délelőtt tanultam Rékával, kb. ebédig, aztán kajáltunk. Majd ismét azzal próbálkoztam, hogy Melindát végre felkeltsem, mert természetesen ma sem kelt fel sem reggellire, sem ebédre, de bezzeg vásárolni akart jönni...hát igen, mert az eddigi jó szokásonkat azért nem hagytuk el. :-)

    Vagyis a ma délutáni program klasszikus shoppingolás volt. De most nem a közeli piacra mentünk, hanem ahol a múlt héten már voltunk, a Svahumiban. Ott egy csomó kézikészítésű cuccot lehet venni, de egy barátságpsabb plázához tudnám hasonlítani.
    Van egy csomó kis boltocska egymás mellett, meg vannak kis külön standocskák is, de a környezet nagyon szép. Pálmafák, meg modern szobrok lépten-nyomon, akár egy kis park is lehetne, ha az üzleteket leszámítjuk.

Vettem magamnak egy tök jó szoknyát, meg még éhány apróságot, de a szoknyához tartozik egy kis történet is.
    Ezt már múlt héten meg akartam volna venni, de akkor még nem váltottunk pénzt, úgyhogy én is még Alíztól kértem, ha kellett valamire- akkor éppen arra a szoknyára. Aztán bementünk egy másik boltba, ahol több dolgot is megszerettünk volna venni, de nem volt Alíznál annyi készpénz. Ez még nem lett volna probléma, mert lehetett ott kártyával is fizetni, de a nagyobb baj az volt, hogy a bankkártyáját a másik pénztárcájában hagyta, ami persze a vendégházban volt. Úgyhogy így  ugrott a ruhavásárlás, sőt az is kérdéses volt, hogy a sofőrt ki tudjuk-e fizetni, aki aznap du. 2-től folyamatosan furikázott minket, mert Alíz úgy számolt, hogy még egy ezressel több készpénze van, de nem így volt, és ami nála volt azt meg nem tartottuk valószínűnek, hogy elég lenne a sofőrnek.
     Ezért visszamentem abba a boltba, ahol a szoknyát megvettük, hogy próba-szerencse, de megkérdezem az eladót, hogy visszaadja-e a pénzt? Először nem akarta a hölgy arra valamilyen istenségre hivatkozva, de végül belement abba, hogy a szoknyát visszaadom, és ő pedig az árnak a felét (a szoknyát meg félrerakja nekem, és ha megyek akkor már értelemszerűen már csak a fennmaradó összeget kell érte fizetni). Nekünk már az is tök nagy segítség volt, úgyhogy tökre örültünk neki, hogy ilyen rendes volt!

    Na,és amikor ma mentünk, akkor már egyből megismert a csajszi, és adta a szatyorkában a szoknyát, amit a múlt héten félrerakott nekem. Most is abban a szoknyában ülök, és írok. De majd készítünk képet, és akkor ti is meglátjátok, hogy milyen.

Holnap még a megszokottnál is korábban kell kelni, mert egésznapos kirándulni megyünk egy innen 170 km-re lévő városkába, ahol a Nobel-díjas indiai költő, író, zenész Tagore élt. Ha vonattal mentünk volna, (mert az eredeti terv ez volt, de végül mégsem azzal megyünk), akkor még fél 7-nél is korábban kellett volna kelnünk, de így is már 8.15-kor teljesen útrakésznek kell lennünk.

Biztos nagyon jó lesz a holnapi nap, mert Alíz hozott egy rövid leírást a városról , és az alapján elég érdekesnek tűnik a városka, de majd holnap többet tudok írni.

...és remélek. :-)

Nem tűntem el a dzsungelben, és a tigrisek sem faltak fel, csak éppen mindig volt valami, ami miatt nem tudtam írni. Tegnap áramkimaradás volt, azalőtti nap belassult a net, úgyhogy semmi értelmeset nem lehetett vele kezdeni, ezért nem is kezdtem. Kedden csak lusta voltam, hétfőn este meg voltunk egy népi táncos előadást nézni, és utána már nem volt erőm írogatni.

Sajnos most is csak rövid leszek, mert mindjárt leragadnak a szemeim, itt ugyanis már éfél is elmúlt, de azért címszavakban a 7 főbb eseményei:

• - belátogattunk tegnap este egy esküvőre (először mi sem akartunk menni, de annyira kedvesen és kitartóan hívtak minket, hogy bunkóság lett volna visszautasítani)

• - voltunk Körösi-Csoma Sándor kalkuttai szobájában, ami elég kicsike, és anno sem volt benne semmi bútor, még szegény Sándor is a földön aludt

• - hétfőn egy népi, ma pedig egy klasszikus indiai táncos előadást néztünk meg, persze élő zenés kísérettel

• - szerdán pedig egy váratlan nyári zápor lepett meg minket: meleg volt, de be volt    borulva és úgy esett mintha dézsából öntenék. Ez a helyieknek is szokatlan, mert      ebben az évszekben nem szokott egyáltalán esni, csak a monszun alatt, de akkor      aztán rendesen. Ez nekik is fura volt, hogy ilyenkor esik

Képeket viszont addig is nézegethettek, mert abból akad bőven. Főleg a táncosokból- a mairól még nem, de arról nem is sokat csináltam. És most már megnézhetitek, hogy milyen az a salvador kamaz, amit én vettem. Lehet, hogy veszünk majd szárit is, de az még a jövő zenéje.

Holnap mindenesetre tuti, hogy megyünk vásárolgatni, vasárnap pedig egy egésznapos kirándulás vár ránk. Vonattal megyünk valamilyen közeli helyre, ennél többet egyelőre nem tudok.

Puszi mindenkinek,és nem kell annyira aggódni értem, mert itt nagyon kedvesek és segítőkészek az emberek!

Egész nap ma tényleg szinte csak kajálni álltunk meg, de amúgy mentünk és csak mentünk.
Viszont ebből kifolyólag jó sok mindent is láttunk. Ezeket csak címszavakban írok le, hogy azért ne maradjatok olvasni nélkül, aztán majd jobban kifejtem, de most estére nagyon elfáradtam. De ezzel nem vagyok egyedül.

Reggel 10re temlom, utána Teréz anya temploma, annál az iskolánál, ahol tanított. Közben séta. Templomok után haza taxival. Közben mambulás ki az ablakon. :-)
Otthon ebéd, du. 2-kor jött értünk az egyetem kocsija és elvitt minket a baba múzeumba, szt. pál katedrálishoz, onnan át a victoria memorialhoz, onnan pedig a svahuniba, ami egy vásárolgatós hely.
7re haza is értünk, de a lányok mind2en el is aludtak a hazaút alatt, pedig nem volt nagyon hosszú. Vacsi, fürcsi, játék meg egy kis netezés most.

Addig is nézegessetek képeket, és hamarosan bővül mjad a szöveg is.

Ma estére voltunk hivatalosak vacsorára Alíznak a munkatársához Guthamhoz, aki tegnap elkísért minket. Másfél órája, itteni idő szerint este fél 12kor értünk vissza.
    Annyira finomat ettünk, hogy még most is tele vagyok tőle! És még volt egy kis rendes husi is! A birkapörkölthöz hasonlítanám az illata, meg az íze alapján, de egy kicsit máshogy készítik el, de isteni finom volt! Aztán meg a desszert is mennyei volt! Mini palacsintatekercsek kókuszból meg még valamiből kevert masszával töltve. És ebből még kaptunk is, hogy hozzunk magunkkal! Nyami :-)
    Az út elég hosszú volt hozzájuk, mert kb. a város másik szélén lakhatnak, de ezért komolyan mondom, hogy megérte, mert ezerszer finomabb volt, mint az amit itt kapunk a vendégházban, pedig az sem rossz egyáltalán.

Majd rakok fel a ma estéről is képeket holnap, de ha addig sem akartok unatkozni, akkor a linkek között a 'Leendő szülőknek' címűt! Garantáltan dőlni fetrengeni fogtok a röhögéstől! Mi is azt csináltuk Melindával.

Délelőtt a szokásos, de most Melinda is tanult már.
Lassan, de biztosan azért minden beindul...meleg vízet is csiholtak nekünk ma délután, már csak a külön szobám hiányzik. Viszont az csak 31-én lesz, mert ugyan ma vége lett a már említett konferenciának, de utána már kezdődik is egy másik, úgyhogy most amiatt nem tudnak még szobát adni.

Délután pedig a már betervezett kiállításra mentünk el, de még ha nem is mentünk volna oda be, akkor is elég élmény dús lett volna.
Kezdődött azzal, hogy odafele elkísért minket az Alíz főnöke (Gutham), aki egy jót veszekedett a taxissal, hogy kapcsolja be a taxiórát, és úgy számolja nekünk az útat, ne pedig sajá zsebre. Gutham maga a megtestesült nyugalom volt, de a taxisofőr a rekedtes hangjával azért csak kiabált vele.(végül mondta nekünk a Gutham, hogy át is akarta valamivel vágni, úgyhogy fel fogja jelenteni a rendőrségen, bár nem értettem igazán, hogy mit csinált a fickó)

A taxis Kolkata (az indiaiak így nevezik) egyetlen metro vonalához vitt minket, úgyhogy metroval mentünk tovább. Az is érdekes volt!
    Csak összehasonlításként: még itt is vannak a metróban beléptető/kiléptető kapuk, azaz jegy nélkül nem nagyon tudsz se ki, se be menni. Magyarországon meg vígan mászkálhat az ember decemberben a szeptemberi bérletével is... (empirikus tapasztalat) A baloldali forgalom mellett ezen is itt hagyták az angolok a nyomukat (londoni metroban is ilyenek voltak ezek a kapuk).
    De az igazán érdekes dolgok a szerelvény belsejében voltak. Külön hely van a nőknek és a férfiaknak külön kis 'Ladies', 'Gents' (nem ott voltam, uh ezt csak tippelem) felirattal, és ezt tényleg be is tartják! Mindenki a feliratnak megfelelően ül le, és állni is csak akkor állnak a "tiltott" helyre, ha máshova már tényleg nem lehet.
    A másik említésre méltó dolog, hogy az összes metrokocsi egybe van nyitva. Nem láttam egy plakáton se, hogy ezzel dicsekednének, hogy náluk milyen hosszú szerelvények közlekednek, mint ahogy otthon a combinok felvezetésénél tették... Plakáton csak viszont gond nélkül ki volt téve, hogy az Aids ellen a legjobb védekezés az óvszer! Van is erről kép, de nem tudom fog-e látszani, mert sötét is volt, meg messze is, de mindenesetre érdekes, hogy plakáton is felhívják erre az emberek figyelmét.
    De vissza az úthoz, mert még a metro után beültünk egy tuk-tukba (3kerekű többszemélyes motorosjármű) is, ami már a kiállításnál rakott ki minket.
A kiállítás egyébként nagyjából az alatt tart csak amíg mi is itt vagyunk, úgyhogy elég jól időzítettük az utazást. :-)
    A kiállítás témája India felszabadulás utáni 60 éve. Gondolom azért is van ekkor ez a kiállítás, mert holnap 26-án nemzeti ünnepük van, a Köztársaság Napja, ami ha jól sejtem, épp attól lett nemzeti ünnep, hogy 60 éve ekkor szüntek meg brit gyarmat lenni.
Nemcsak képek, de 1-2 szobor is volt. Kortárs alkotások, de nem az elvont értelmezhetetlen fajtából. Volt egy jó pár olyan, ami messziről inkább nézett ki fotónak, mint festménynek, de közelebbről látszódott, hogy tényleg festették.

Visszafele a kiállításról már egyedül jöttünk haza. Gyalog elsétáltunk ahhoz a kereszteződéshez, ahol a buszról szálltunk le, így volt alkalmunk megnézni közelebbről is azt a templomot, ami mellett elmentünk már odafele is, csak a tuk-tukból nem sok mindent láttam belőle, csak azt, hogy nagyon szép. Be is akartunk menni, de inkább meggondoltuk magunkat, mert mint minden templomban itt is le kellett volna vennünk a cipőnket, és amire ilyen esős időben nem szívesen vállalkoztunk volna. (így már Réka se meg Alíz se érezte olyan jól magát napközben, mi meg Melindával visszafele a piacról sikeresen megáztunk, úgyhogy inkább nem kockáztattuk meg a biztos megfázást)
Viszont akik előtte voltak őrök csináltak rólunk fényképet, pedig amúgy nem szabad fotózni.

Busszal visszamentünk a metroig, de ez a buszozás nem olyan egyszerű dolog ám, mint otthon.
    Egyrészt meg kell találni, hogy melyik is kell neked: ennek a legegyszerűbb módja, ha az ajtóban álló jegyszedőktől megkérdezzük, hogy megy-e arra amerre nekünk kell mennünk, mert nem nagyon van rá túl sok minden kiírva, menetrendről meg felesleges itt álmodni is, mert az is csoda, ha rendes buszmegálló van. Az itteniek csak megállnak az út szélén, és leintik a nekik kellő buszt, ami éppen csak lelassít, és úgy ugranak fel. Ajtó is csak az igazán modern buszokon van, úgyhogy érdemes beljebb menni, ha nem akarunk ki esni (Melinda mesélte, hogy vele tavaly majdnem történt ilyen).
    Fent a buszon itt is külön vannak jelölve a helyek a nőknek és a férfiaknak, de én nem próbálkoztam ezzel, mert kb. nagyobb volt fent a tömeg, mint egy jól megtömött római metron, ahol aztán igazán sokan tudnak lenni, mert az is leginkább egy heringes konzervhez hasonlít a legjobban. Szóval nem csoda, ha az útikönyvek mind azt írják, hogy figyeljünk az értékeinkre, mert könnyen ki is zsebelhetnek...amilyen paszírozódás volt a buszon nem is csodálkozom rajta. De nagyon remélem nem lesz még csak hasonlóban sem részem.
    Aztán megint metro, ahol meg már mikor felszálltunk, akkor derült ki, hogy a pénztárnál a fickó félreértette a megállót, ahol le akarunk szállni, és eggyel korábbi megállóig adta csak a jegyet. Szerencsére a metron volt egy lány a segített nekünk ,és mondta, hogy csak fejenként 1-1 rupiát kell emiatt majd ráfizetnünk, úgyhogy nyudogtan szálljunk csak le ott, ahol amúgyis akartunk.
    Ez is meg aztán a kijáratnál állók viselkedése is mutatja- akik végül fizetés nélkül kiengedtek-, hogy nagyon kedvesek az itteni emberek. Itt a szállásunkon is Rékának rendszeresen külön kaját főznek, mert tudják róla, hogy nem nagyon szereti az itteni kajákat. Tegnap délben meg tisztára aggódtak, hogy nem akart abból sem enni (egy kicsit rosszul volt, mert véletlenül ivott a csapvízből fogmosáskor), és annyi minden mást próbáltak kitalálni, hogy Rékának alig tudta győzni, hogy melyiket is válassza.

    Visszatérve, a metro után következett még egy buszút, ami csak hosszúságában különbözött az előzőtől, de itt is sokan voltak, nyomorogtak fent az emberek, -azt az előbb kihagytam- a lányok folyamatosan veszekedtek. Úgyhogy mire hazaértünk eléggé lefáradtam. De ezalatt a délután alatt szinte az összes közlekedési eszközt ki is próbáltam.
Riksával meg villamossal nem mentünk, de amíg itt leszünk szerintem arra is lesz lehetőség.

    Arra ébredtünk, hogy zuhog az eső! Pedig nincs is esős évszak!
Mondjuk Melinda már 2 napja azt hitte esténként, hogy odakint esik, de csak valami zugás lehetett akkor, most viszont tényleg frankó szakadó eső.
Na mindegy, végülis mi sem vagyunk itt cukorból, csak mindnégyen arra számítottunk jobban, hogy itt majd hőség lesz.
    Hát az még annyira nem volt, inkább egy otthoni tavaszhoz tudnám hasonlítani, de Chennai-ban már biztosan a hőségben sem lesz hiány, mert az már közelebb lesz az Egyenlítőhöz.
  
    Annyi viszont jó volt az esőben, hogy legalább elűzte egy kicsit azt a sok varjat, ami mindenfelé van. Kb. olyanok itt a varjak, mint otthon a galambok. Sok van belőlük, egyfolytában a kárognak (galamboknál búgnak), és néha a frászt hozzák rám, ha a fejem felett repdesnek. Pfúúúj, úúúútálom őket!
    Egy kis mókus, amiről a fényképet is készítettem, pedig a mi erkélyünkre húzódott be az eső elől. Olyan kis édes! Természetesen, amint meglátott minket el is szelelt, de aztán még vissza-visszanézett hozzánk.

    És ha már az elején szóba jött, akkor ismerkedjetek meg az indiai hangokkal is.
A varjak károgása mellett a másik állandó hang a dudálás. És minden jármű! Autó, busz, bicikli, riksa, motor, minden, ami mozog. Ez a közlekedési kultúra része. És szükséges is, mert sávok nincsenek, a szabályokkal nem sokat foglalkoznak, és valahogy a többi közlekedő tudtára kell adni, hogy vigyázz jövök, és menj az útból.
Efféle élmény egyből megérkezéskor, hogy aki a reptérről elhozott minket a szállásunkra minden szívbaj nélkül ment át a szemközti sávba, hogy behajthasson egy egy irányú felhajtóra az autóúton, ami ezáltal nekünk lehajtóvá vált - értitek a forgalommal szembe!, de nyugi nem járt arra hajnalban senki-, hogy lerövidítse az útat. Úgyhogy emellett eltörpül, hogy minden percben dudálnak, mert akkor legalább lehet tudni, hogy ott vannak az úton. És állítólag annak ellenére, hogy így vezetnek nincs is sok baleset.

Mivel tegnap hajnalban elég sokáig szaroztunk a nettel, konkrétan hajnali 3-ig, ezért a mai ébredés is inkább hasonlított egy riadóhoz, mert szokásomhoz híven a 8kor csörgő telefont kinyomtam, hogy „van még idő 9-ig” (9-ig van reggeli), uh fél9kor már tényleg muszáj volt kipattanni, és minden szöszölés nélkül lemenni reggelizni.

 
A hétköznapok a követekzőekben eléggé hasonlóan fognak telni, uh később azokba nem is fogok ennyire részletesen belemenni, hogy azért ne unjatok bele.

(bár remélem a reggelek, nem lesznek ennyire rohanósak, de ehhez az kell, hogy ne hajnalig legyünk fent, ami asszem már eleve bukó mára,mert már most hajnali negyed 2 van…)

Szóval visszatérve a reggelhez, kajcsi után rendrakás következett, mert elvileg jöttek volna a takarítók, (akik persze nem is jöttek) aztán lementünk a hall-ba tanulni Rékával. Egy kis fogalmazás az utazásról, egy kis matek- bár azt nehezen vette be a gyomra- megspékelve szorzótábla tanulással. Még jó lett volna, ha olvas is egy kicsit, de annyira húzta már a száját a tanulásra, hogy inkább abbahagytuk, és kimentünk frizbizni, tollasozni.

Mielőtt elkezdtünk volna játszani tettem egy fényképezős kört, aminek az eredményét láthatjátok is. (oldalt katt a picasa-ra)

Az idő ma sokkal melegebb volt, mint tegnap, uh amíg kint voltunk rendesen kimelegedtünk, talán kicsit lett is valami színem. 

Aztán Melinda megmutatta a közeli piacot. Vittünk egy kis költőpénzt, úgy hogy vettünk is kendőket, meg karkötőket.
Nagyon olcsóak itt tényleg a dolgok, és annyira szép anyagokat árulnak!!! Bár itt vagy szárinal vagy salvador kamasnak (kétrészes nadrágos tunikás együttes) használják, de nekem annyira tetszenek azok a hímzések, díszítések, amiket ők használnak a kelméket, hogy otthon akár estélyit is csináltatnék belőle. De ezt majd meglátjuk, mert nem akarom most elkölteni már az elején az összes pénzem.
Szóval a piac tök jó hely, bár kívülről nem sok minde látszik belőle,mert az utca fronton csak néhány bolt van, viszont ha bemegyünk a kis átjárókon akkor beljebb még rengeteg újabb is van. Nekem elsőre olyannak tűnik mint egy labirintus,mert minden olyan egy forma: mindenfelé kendős, ruhás, méterárús, stb.
Ha rámentek oldalt a képekre, akkor Melinda képei között többnyire piaci életképeket fogtok látni, úgyhogy ti is el tudjátok képzelni. Egy kis ízelítőnek ide is beszúrtam egy képet.
Aztán este elmentünk itt a házak körül futni (persze a vendégház körül a campus területén belül értem). Csak az akár, hogy itt is viszonylag hamar sötétedik, és este meg a vak sötétben (volt vmi világítás, de nem mindehol) nem olyan jó futni. Főleg úgy, hogy még életemben nem voltam itt, ezen a terepen, és azt sem tudom merre visz az út. Melindának már persze természetes volt, de neki már szinte olyan, mintha hazajönne ide.

A héten van itt az egyetemen egy konferencia, úgyhogy külön szobát majd csak akkor tudnak adni, ha vége a konferenciának, mert addig dugig van itt minden szobájuk a vendégházban. De addig el leszek itt a kanapén is a szobában.

Hát végre itt vagyok Indiában!
(local time jan. 21. 2am)

Először is kezdjük az utazással. Hosszú volt, de gond nélküli.
Átrepültünk mindenféle izgi ország felett, mint mondjuk Afganisztán, és ezt ha akartunk követhettük az előttünk lévő ülés támlájába épített kisképernyős tv-n is - persze csak Frankfurttól.

Ja igen, ha már így szóba jött: Frankfurtban szálltunk át, kb. Budapestről fél 9-re értünk oda.

(6.30-kor indultunk Ferihegyről egy kis késéssel, mert még úgy döntöttek, hogy szúrópróbaszerűen Alíz bőröndjét nyittatják ki, és persze amilyen idióták a reptéren körbe is gyalogoltatták velünk az összes várótermet, mire be tudtunk szállni - checkolj be a 2A-n, ott bemész útlevél meg poggyász ellenőrzésre, de hogy az indulási kapu a 2B-n van-, úgyhogy Alíznak is beletelt egy kis időbe, mire megjárta oda-vissza a bőröndjét)

(to be continued)

Sziasztok!
Azért csináltam eredetileg ezt a blogot, h próbálgassam a blogírást, h ha külföldi félévre megyek, h akkor már ne azzal kelljen szenvednem ,h mit hogyan kell itt csinálni...de hát úgy látszik előbb elkezdem használni, mert megyek Indiába. (Ugyan nem tanulni, de ha mások nem is a szüleim biztosan nyugodtabbak lesznek, ha néha-néha olvasnak rólam/tőlem vmit.)

Szóval tényleg megyek Indiába. És ráadásul egy hónapra!
Röviden annyi, h 2 lányra fogok ott vigyázni, amíg az anyukájuk dolgozik. Amolyan bébiszitterféle leszek, bár a gyerekek azért már nem bébik. :-)
A többit nincs kedvem leírni, mert az elég hosszú lenne.

És hogy mikor is indulok?
Eddigi információim szerint jan.20-án, de amíg nem látom a repülőjegyet, addig nem mondok semmi konkrétat.Még csak mostanában derülnek ki a részletek az útról, uh mindenről majd idővel írok.